Bibliamagyarázat kávé mellé 3 percben

Róma 9,6-13

Jegyzetek a mai igéhez:

- „Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem” (13) – mondja Pál akkor, amikor belefog nagy fájdalmát leírni népe miatt a kilencedik részben. Azt boncolja, hogy miként is lehet magyarázni népe hitehagyását? A kérdés ebben a részben ez: Isten igéje erejét vesztette volna? A válasz erre a kérdésre így hangzik: nem, Isten megtartotta ígéretét, amely viszont nem az egész Izráelnek, hanem csak a „lelki Izráelnek” szólt, akiket elhívó akarata szerint, a maga céljaira elhívott. Két példát hoz itt Pál: egyfelől említi Ábrahámot. Neki két fia volt, Izmáel, és Izsák. De melyik lett a választott? Az ígéret fia, Izsák. Izmáel, bár Ábrahám gyermeke volt, mégsem örökölte azt az ígéretet, amit apjának Isten adott. A kiválasztás útja Izsák, az ígéret gyermeke felé hajlott. Aztán egy még inkább egyértelmű példát említ: Jákóbot. Mert míg Ábrahám fiai két anyától származtak, itt már egy anya gyermeke volt Ézsau és Jákób. Sőt, ikrek is voltak. Egy apától, egy anyától, s mielőtt bármit tettek volna, jót, vagy gonoszt, Isten kiválasztáson alapuló kegyelme Jákóbra mutatott. Ezért olvassuk: Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem. Sokféle magyarázat van erre a keresztyén fül számára erősen hangzó kifejezésre, hogy mit is jelenthet ez itt? Ez egyszerűen egy héber idióma, speciális köznyelvi kifejezés, amely azt van hivatva értésre adni, hogy Isten kiválasztó akarata Jákobot Ézsau fölé emelte. Ami érdekes, hogy mind Izmáel, mind Ézsau számára Isten ígért áldásokat, de jelentőségében kevesebbet, mint a másik kettőnek. Ebből két fontos üzenet domborodik ki:

1/ Egyfelől: Isten kiválasztó akarata szól az üdvösségre. Ahogy az előző részben elhangzott: vannak emberek, akiket Isten eleve elrendelt és elhívott az üdvösségre. Ezeket ő meg is igazította, és meg is dicsőítette. Ezen aztán lehet vitatkozni – és vitatkoznak is sokat – hogy hogyan lehet az, hogy Isten egyeseket elhív az üdvösségre, másokat benne hagy a kárhozatba. A Római levél, de más levelek erre vonatkozó utalásai, de Jézusnak az erről szóló kijelentései is, pl. a Jn 13,18: „én tudom, kiket választottam ki” – mondja Jézus. Vagy a főpapi imádságban: „Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid” (Jn 17,9) azt bizonyítják, hogy ez egy ún. apriori tény. Azaz, a valósága, érvényessége nem függ attól, hogy én mit hiszek felőle. Hiszem-e, vagy nem. J. I. Packer nagyon találóan mondta, hogy lábon állva sokan vitatkoznak ezzel, de térden állva, szinte öntudatlanul is, a maguk megtéréséért való hálaadásukban és a mások megtéréséért való könyörgésük révén elismerik az Isten kiválasztó akaratának érvényességét, valóságát. A vita azon van, hogy a modern, a felvilágosult ember, aki a Nagy Francia Forradalom eszméi (Szabadság, egyenlőség, testvériség!) által átitatott társadalom szülöttje, aki úgy nőtt fel, hogy mindenki egyenlő, mindenkinek azonos esély jár, stb. ezt a zubbonyt még Istenre is rá akarja húzni. És még evangéliumi keresztyének is elfelejtik, hogy Isten, Isten, és az ember, ember. És mondják: „Nem tudom elképzelni, hogy Isten az egyiknek esélyt ad, a másiknak meg nem!” De nem az számít, hogy én mit tudok elképzelni Istenről! Az számít, ami meg van írva. S amit bizony a tapasztalat is alátámaszt. Mert ha mindenkinek egyenlő esélyei vannak, ha az ember szuverén döntésén múlik, hogy megtér-e vagy nem, akkor miért van az, hogy két ember, mindegyik azonos módon, a lelki halál állapotában, azonos templompadban ül, ugyanazt az evangéliumot hallja, s az egyik meghallja, a másik meg nem. Az egyik indul, és elfogadja a felkínált kegyelmet, a másik meg nem. Az egyik olyan okos, a másik meg olyan balga? Nem, ez Isten kiválasztó akaratának apriori érvényesülése. Egyszerűen titok. Úgy, ahogy titok előttem az, hogy engem miért? Miért választott ki? Nálamnál sokkal derekabb emberek élnek hit nélkül, és mégis. Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem. Ez engem arra sarkall, hogy még jobban, még többeknek, még egyszerűbben mondjam az evangéliumot. Hálából, és meggyőződésből afelől, hogy amint nekem, úgy a másik embernek is ugyanúgy szüksége van a megváltásra.

2/ A másik fontos üzenet az, hogy Isten kiválasztó akarata az üdvösségen túl feladatra is szól. Ezen belül is van negatív és pozitív kategória. A negatív feladatra való kiválasztás eklatáns példája Júdás, akiről írva van: „Be kellett teljesednie az Írásból annak, amit előre megmondott a Szentlélek Dávid szája által Júdásról, aki vezetője lett azoknak, akik elfogták Jézust” (ApCsel 1,16; Zsolt 41,10). Létezik ilyen. Ez is titok. Ám a gyakoribb a pozitív értelemben vett feladatra való kiválasztás. Ez is ott nyugszik Isten örök tervében minden választottjának a sorsát tekintve. Erre a feladatra, amit kinek-kinek az Úr maga rendelt, akkor kezd ráébredni az ember, amikor megtér. Amikor saját magát is, az életét, jövőjét, útját is kezdi Isten szemeivel látni. Én magam is más úton indultam. Ma pedig itt írom ezeket a sorokat, lelkipásztorként. S innen visszatekintve látom: Isten engem erre a feladatra méretezett. Ehhez adott külső és belső tulajdonságokat, képességeket, hogy ezt a feladatot be tudjam tölteni. Másnak másféle feladatot szánt, de az kizárt, hogy az ő választottjainak a számára Isten ne gondolt volna el öröktől egy-egy speciális feladatot, amit csak ők tudnak végrehajtani hosszabb vagy rövidebb távon, akár élethosszra vonatkozóan. A békességnek, céltudatosságnak, s a cél eléréséhez vezető sokszor rögös úton való megmaradásnak a záloga az, hogy tudjam: nekem Isten milyen feladatot szánt a kiválasztás ajándékán belül. Boldog ember az, aki tudja, mire alkotta őt az ő Ura!

Áldott napot kívánok!